Oi, Oi, Oi, minden kedves ismeretlennek és ismerősnek!

Elsőként elnézést kell kérnem, hogy nem mutatkozom be igazi becstelen nevemen is, de ha az ember köztiszteletnek és körözésnek örvendő ír forradalmár/ cukrász, akkor nem lehet elég óvatos. Így hát szép hölgyeim,(mert a hölgyeké az elsőbbség, s eme jogtól, szóban sem fosztom meg őket) s uraim, engedjék meg hogy álnéven bemutatkozzam: Medve vagyok.

Pályafutásomat tizenhat évesen Galway megyében kezdtem, mint szabadúszó zsebmetsző. Két év aktív munkával töltött évet egy elsőfokú ítélet nyomán, három éves pihenési és továbbképzési időszak követett. A Corobley nevű ízlésesen rácsozott vendéglátó intézményben ismertem meg későbbi mentoromat, akinek a nevét a már ismertetett okokból nem közlöm. Egy jóleső, étkezés utáni verekedés közben találkoztunk – mert ez akkoriban szokás volt mifelénk a löncs után -. Kitűnő mozdulattal, egy széket zúzott szét a tarkómon, melyhez igazán csak gratulálni tudtam. Felépülésem után nagyon jó barátság szövődött közöttünk. Mivel cukrász volt az illető – mely tudomány köztudottan szinte vegyészi precizitást igényel – és lehetőségeket látott tanításomban, elhatározta hogy kinevel engem a cukrászat, s mintegy rokonszakmaként a bombakészítés mesterségének. Röviden, így lett belőlem cukrász/forradalmár. A börtönben hallottam először a Hat Patkány legendáját. Mivel már akkor sem hittem a dajkamesékben, biztos voltam benne, hogy minden amit róluk hallottam igaz. Igen sok helyen megfordultam szabadulásom után, melyben egyébként egy ügyvéd ismerősöm segített. Mivel ketten ástunk, sokkal gyorsabban ment. Nem hiába mondják, egy jó ügyvéddel minden könnyebb.

Kedves mentorommal (kit nem nevezünk nevén), ezután minden helyet és alkalmat megragadtunk, hogy Angliával szembeszálljunk. Kikötői lázadásokat, munkászavargásokat szerveztünk. Néha az úgynevezett „politikai uszításra” sem volt szükség – ezt a kifejezést egy Times újság címlapján olvastam egyszer, amikor egy remekül célzott pofon okán átestem egy újságosfiún -, megette pár liter jóféle fekete sör. Hogy öreg barátom idézzem: „Ha az ember kellőképp részeg, mindegy neki hogy a szabadságért, vagy a következő korsóért harcol-e.” Hiába, nagy emberismerő volt az öreg, bizonyára híres pszihológus vált volna belőle – akkoriban sok nehéz szóval találkoztam – ha Bécsben születik.  Mint már említettem, sok helyen megfordultunk, de sajnos a Hat Patkány bandájával nem sikerült találkoznom. Pedig nagy megtiszteltetés lett volna akár csak egyszer is hallani őket. Hiába no, az ember nem ülhet ott minden kocsmában egyszerre… ez qvampus… izé… quadro fizika. Na, csak belejövök…
Egyik este, mikor épp Galway kikötőjébe vitt a lábam, hallottam az utcán rebesgetni, hogy a patkányok éppen a „Négy Vidám Hullarabló” – nevű igényes matrózkocsmában játszanak. Mondanom sem kell, azonnal rohantam. Jól ismertem az utat. Ám ekkor, ahogy az a híres színes darabokban van írva – mert hogy sokat olvastam én a börtönben, csak nem sok sikerrel – isteni közbeavatkozás történt. A közbeavatkozás egy tízfős britt járőrosztag és egy őrmester képében jelentkezett. Az említett őrmesterrel egyoldalú ismertséget ápoltam, ami sajnos abból ált hogy ő felismert engem a körözési plakátról  – azóta sem készült olyan megnyerő kép rólam -.

Sajnos nem vagyok jó futó. De ez nem volt baj, mert a brittek sem. Rövid menekülés után, a kikötőben horgonyzó „Sailor Sally” fedélzetén sikerült elbújnom. Ez a vitorlás egy Galwayben közismert bársellőről kapta a nevét, aki egy régi esete folytán megesküdött, hogy többé nem teszi tengerre a lábát.
A hajó bosszúból kapta az ő nevét, mert Sally egy régi lovagja – akinek hajózási társasága volt – sérelmesnek találta, hogy sok-sok elköltött font után, a hölgy néhány frissebb kérője előbb őt, majd egymást verték laposra, Sally pedig elment a győztessel. Akármilyen rossz ómen is haragból nevet adni egy hajónak, az említett úr megtette. Így most szegény „Sallynek” éjjel, nappal a tengereket kellett járnia. Mivel tudtam, hogy a „Sally” másnap kifut Amerika felé, elhatároztam hogy a tengeren túlra szököm.
A „rossz ómen” dologban tényleg lehet valami, ugyanis az újvilágba induló vitorlással végülis az Osztrák-Magyar, Trieszt kikötőjébe sikerült jutnom. Hogy miként történhetett egy ekkora tengerészeti bravúr? Nos, maradjunk annyiban hogy a „Sailor Sally” navigátora csak annyira volt iszákos, mint amennyire kancsal.
Később tudtam meg, hogy öreg tanáromat, akivel közben külön váltunk, egy angol puskagolyó ugyanaznap terítette le az Athlone melletti felkelésben. Vele együtt – hála a Teremtőnek – sírba szállt a Guinesses csokoládéfelfújt receptje is. Nyugodj békében a szülőföldben, öreg barátom!

Mikor kihajóztam Galwayből, nem is hittem volna hogy a legendás Patkány bandával, először Budapesten, a Henry J. Beans-ben fogok találkozni. Ekkora kitérőt nem tettem még senki kedvéért. Leszámítva persze azokat a részeg kocsmai bolyongásokat, amikor vendégek egyik útbaigazító pofontól a másikig tereltek igen nagy segítőkészséggel.
Jelenleg csavargok az országban, legtöbbször a patkányok nyomában, s keresem új életem kapaszkodóit. Talán bőrdíszműves leszek… vagy pilóta… még nem sikerült eldöntenem. Addig is, hétvégenként gyakran támasztom a füstös pubok pultjait, s könnyes szemmel gondolok egy vidám, köpcös kis cukrászra, akinek fejedelmi balegyenese volt, s aki a zöld ország szép földjében örök időkig pihen, míg én talán sosem látom viszont.
„Far ont the highlands, a thousand graves can tell you…”