Oi! Oi!

Medve barátomhoz hasonlóan, szökevény vagyok én is, pontosabban szökevényeket kísérek, ezért nevem, melyet még jó anyám adott nekem, el nem árulhatom. Így csak álnevem osztom meg véletek: Galway girl vagyok.

És ezzel már el is árultam származásom, Galwayből jöttem. Történetem lényegében 14 éves koromtól kezdhetem, mikor drága édesapám elcserélt egy vén gebére (akkor azt hitte jó üzletet csinál, de később megbánta az adás-vételt). Ekkor kerültem Ronanhez, a kocsmároshoz, kinél sorsom sosem volt mostoha. Kellemes vendéglátó ipari egységében – nemes egyszerűséggel „Ronan kocsmája” – dolgoztam, hol mindig vidám emberekkel voltam körülvéve, s mindenapjaimat színesítette Ronan nőcsábász bátyja, Ormond is.

Egy napon különös vendégek tértek be hozzánk. Harbin kapitány volt, kit „Monic” nevű hajója hozott, az oldalán csekély számú legénységével: Lamont-tal, Biddy-vel, és az általatok már jól ismert Paddy O’Reilly-val, ki akkor még kapitányi címnek nem örvendhetett. Lenyűgözött a furcsa társaság, a teljesen új hangulat, amit sugároztak magukból, de legfőképpen Paddy meséi a világról, országokról, városokról és a szerelemről, melyet addig még nem ismerhettem meg. Ám vendégeink amilyen hirtelen toppantak be hozzánk, olyan hirtelen hagyták el Galway kikötőjét.

Teltek a hónapok, majd én is úgy határoztam, útnak indulok, felfedezem a világot. Bejártam egész Írországot. Sosem szenvedtem semmiből sem hiányt. Leleményes leány lévén, mindig megtaláltam a módját, hogyan keressem meg a mindennapi betevőt. Láttam Írország összes pubját, dolgoztam, ahol kaptam munkát. S ha éppen dolgozni nem volt kedvem, mindig akadt egy-két tengerész, kik voltak olyan kedvesek, meghívtak, és fizettek. Persze ellenszolgáltatást is vártak, de pechjükre azt nem kaptak.

Utam során újra és újra találkozhattam régi kedves ismerőseimmel, Harbin kapitányt leszámítva. Mivel reflexeire és érzékszerveire nem volt kifejezetten jótékony hatással az alkohol, mikor útjuk ismét Galwaybe vezette őket, Ronan kocsmájában hagyták, s hogy nyugdíjas éveiben se szenvedjen vízből hiányt, – erről az én drága kocsmárosom gondoskodott – mosogathatott az öreg kapitány. A jó sors e kedves tengerészekkel sűrűn összehozott, és velük tölthettem néhány kellemes napot. Majd egy hosszabb dublini tartózkodás során újból megcsappant a létszám: Biddy szerelembe esett, és megtalálta helyét Ms Jameson oldalán.

Medve pajtást Limerickben ismertem meg, mikor prédánk közös volt: Egy puccos asszonyság vastag és giccses karkötőjét próbáltuk meglovasítani. A szerencse mellém szegődött, és Mackó hoppon maradt, de a találkozás mindkettőnkben nyomot hagyott. Egy átmulatott, tengerészbarátaimmal töltött este után úgy döntöttem, ismét tovább állok. Így kerültem Corobley börtönébe, és kezdtem dolgozni annak konyháján. Egy ebéd alkalmával az egyik rabban felismerni véltem azt a bosszantó suhancot, aki majdnem megakadályozott az ízléstelen karkötő ellopásában. Természetesen ő is felismert, s bár nem látszott rajta az óriási lelkesedés, –az őröknek hála – tenni ellenem semmit sem tudott. A szabályok tiltották, hogy dolgozó fegyenccel érintkezzen, de – ahogy mindig – most is megérzéseimre hallgattam, és az idegesítő kis zsebtolvajjal barátok lettünk. Ebben az intézményben meséltem brummogó társamnak az idő közben kapitánnyá lett Paddy O’Reilly-ről és újonnan verbuvált legénységéről, a patkányokról, kiket akkor még én sem ismertem. Rögtön felkeltettem érdeklődését. Elhatározta hát csapatunk harmadik tagjával egyetemben – kit ő csak „mentoraként” emleget – , ők most inkább megszöknek. „Szabadulásuk” után én sem maradtam egy helyben: velük mentem. Mellettük sosem unatkoztam, mindig az események sűrűjében voltak, s céljaikon mindig jól szórakoztam.

De ekkor már régi kedves barátom, O’Reilly kapitány nagyon hiányzott, ennek ellenére találkozásunk még váratott magára. Egy napon, mikor Galway városában jártunk, végül felcsillant a remény, hogy újra összefuthatok vele. Ám ekkor egy szemfüles őrmester és egy brit járőrosztag felismerte Medvét a körözési plakátról, minek köszönhetően a kikötő felé kellett menekülnünk, ahol a „Salior Sally” nevezetű hajón sikerült elbújnunk. Persze innen már a történetet ismeritek……

Viszont megragadnám az alkalmat, hogy szegény navigátor védelmére keljek. Nem ő volt annyira iszákos – bár tényleg kancsal volt -, hanem én tájékoztattam félre Brumikát az úti céllal kapcsolatban. Kémeim közben tájékoztattak a hat patkány legközelebbi állomásáról, s gondoltam, menjünk biztosra.

Bocsánat! DE MEGÉRTE! Végül újra köszönthettem a hős patkányvezért a Henry J. Beans-ben. Egyet biztosan megígérhetek: mikor csak tehetem, a patkányok nyomában maradok.

Titeket pedig arra kérlek, ha Galwayben jártok, térjetek be „Ronan kocsmájába”, és mondjátok meg a kedves csaposnak: „Még nem találtam meg, amiért elindultam, de nem adom fel!” Gal’ üzeni!