Igazság szerint, Vince és én vagyunk a punk szekció a bandában, no meg Paddy, önmag; a többiek meg tudnak zenélni. (Persze, az a C-dúr Sonny-kám…,tudod, hol…) Ahogy azt talán néhányan tudjátok, Vince-hez már sokéves zenélés-barátság köt (mondjuk, ezen már elgondolkoztam, hogy milyen barát az, aki soha nem veszi fel azt a kurva telefonját…). Őt még akkor ismertem meg, amikor édesanyámtól lopott sminkcuccban és aranyszínű hajlakkban parádéztam első glam csapatomban, a Marilyn-ben, valamikor 1989 környékén (várjunk csak, ez hány évszázaddal ezelőtt is volt?!). Igen, ez kb. 100 évvel és 100 kilóval ezelőtt volt. Lecsó akkor még kb. 70 kg-ot nyomott. De, tényleg! A még régebbi múltra most nem térnék ki különösebben, talán csak annyit, hogy egy RESO nevű (ejtsd: Rezsó) speed metal formációban indultam neki a zenei karriernek (bár többen tanácsolták akkor, hogy itt, a csúcson kéne abbahagyni). Aztán a glam csapat is elenyészett, de jött Vince (akkoriban Vincent) és valahogy (magam sem értem egészen, hogy) oda keveredtem mellé a színpadra, a Disco Express táncos-vokalistájaként. Bár 16 éves korom óta gitárosként praktizáltam, a viszonylagos ismertséget mégis a tánc hozta meg, szóval szögre akasztottam a gitárt (pontosabban, eladtam, de a „szögre akasztottam” mégiscsak poetikusabban hangzik).  Majd jó pár év elteltével, amikor a Disco Express egyik gitárosa távozott a zenekarból, logikusnak tűnt, hogy én vegyem át a helyét és ne egy külsős idegen. Úgyhogy, kb. 13 év után ismét gitározni kezdtem. Aztán egyszer csak jött Paddy és megváltoztatta mindkettőnk életét (persze, hogy Vince-re gondolok, kis buták). Az ő korábbi zenekara és mi együtt turnéztunk, ennek következtében sikerült párszor jól berúgnunk, aztán megalakult a Paddy & The Rats. Ez a történet kb. a létező rock zenekarok 90 %-ára igaz, úgyhogy a megalakulás körülményeit nem is tartom kifejezetten különlegesnek. A névválasztás már sokkal jobb volt (ezt most meséltem el Sammy-nek, úgy 1 év elteltével). Már hónapok óta írtuk a számokat és dolgoztunk a stúdióban az első demókon Paddy-vel és Vince-szel, közben vagy 50 különféle név szóba került, de egyik sem volt az igazi. Aztán elkezdtük vakarni a fejünket, mert sürgősen borítót kellett csinálni a demóhoz és még mindig nem volt meg a név, aztán egy éjszaka alatt csak eldöntöttük, hogy ez illik a legjobban hozzánk. Legalábbis, a szükséghelyzet eredménye, utólag meg megmagyarázzuk, hogy ez tetszett a legjobban és lassan már magunk is elhisszük. Aztán jött Seamus, Sonny és Sam. Az utóbbi kettő kezdetben teljesen el volt borzadva, amikor szóba hoztuk a szemceruzát és a többi kiegészítőt, ami nélkül Vince meg én legalábbis meztelennek éreznénk magunkat. Na, most meg néha én szégyellem magam a két bulibohóc mellett, úgyhogy tervezek is némi bevadulást a jövőben.